– Hát nem is tudom… szerintem nem illene más szobájába betörni, és még használni is – mondja meggyőző érveléssel Narvi.

– Ugyan már! Hát pont ezért volt nyitva, hogy használja, akinek szüksége van rá – feleli Shako, és ugyanazzal a lendülettel már huppan is bele az ágyba, majd elhelyezkedik a lehető legnagyobb kényelemben. – Amúgy is jól esne egy kis pihenés. Ránk fér.

– Micsoda??? Te most komolyan mondod? Most indultunk útnak, és te már pihennél? Azt se tudjuk, hogyan jussunk ki… – Narvin mintha egy kis ingerültség futna át, de gyorsan megnyugszik. – De nem bánom. Ha pihennél, tégy úgy…

Narvi becsukja maga mögött az ajtót. Meglátja a reteszeket, és lassú, beletörődött nyugodtsággal magukra zárja a szobát. A közelebbi sarokban lévő kerek asztalhoz megy, és leül egy székre.

– Feküdj nyugodtan ide, szorítok neked is helyet – mondja félreérthető mosollyal Shako.

– Pihenj csak nyugodtan. Addig én itt őrködöm. Nem szeretnék váratlan vendégeket – jelenti ki szigorúan. – Hallottad azt a fura szellemet… sok meglepetés vár még ránk. Jobb lesz óvatosnak lenni.

Shako nem nagyon foglalkozik Narvi aggodalmával; láthatóan már bele is kezdett az alvásba, amit a szájából kitörő szuszogás is jelez.

Ez meg hogy aludt el ilyen mérhetetlen gyorsasággal?... – futott végig a csodálkozás a fejében.

Narvi csak ül a széken, és elmélkedik, hogyan kerülhetett erre a rettentően idegen helyre. Gondolatai közepette hirtelen, a meleg szobában egy kellemetlen hideg érzés fut át az egész testén. A mellkasában furcsa, lassan erősödő rezgés indul meg – mintha a szíve nemcsak vért pumpálna, hanem fényt is. A bordái mögött halk, mély morajlás ébred, olyan, mint amikor egy kovács fújtatója életre kel.

Az érzés kívül fagyasztó hideg, belül mégis melegséget áraszt. Egy szempillantás alatt semmivé foszlik, de még az utolsó pillanatban egy hang rajzolódik ki a fejében:

UNDEAD…

Aztán csend.

Narvi összezavarodva ül tovább. Hirtelen Shako felé fordul, de látja, hogy a bolond béka teljes nyugodtsággal, mélyen szundikál.

Hmmm… biztos csak a barlang hideg levegője játszik velem – próbálja meggyőzni magát, nem sok sikerrel. A mellkasában még mindig ott lüktet az a furcsa érzés, mintha valaki figyelné. Elhessegeti a gondolatot és inkább tovább elmélkedik,

vajon hazajutok valaha?...

vajon kijutunk a barlangból?...

vajon milyen veszélyek várnak ránk?...

…amúgy is, hogy kerülhettem egy másik testbe?

Elkezdni vizsgálgatni az idegen lényt. Megtapogatja az erős fogású kezeket, a fején lévő hatalmas orrot, és a szinte kővé keményedett arcot. Lenéz a lábaira: milyen rövidek és vaskosak. Lehajol, hogy jobban szemügyre vegye a hatalmas, bumszli talpakat...

Ahogy hajol lefelé, a nyakáról kicsúszik valami vastag, tenyérnyi méretű medál. Bár meglepődik, olyan gyorsasággal kapja el, hogy a rajta lévő kovácsolt acélszemekből álló láncnak még ideje sem volt megfeszülni.

Mi a…? Hát ez meg micsoda, és mit keres a nyakamban? – fut át a gondolat a fején.

Rögtön el is kezdi vizsgálgatni. Minden egyéb dolog, ami idáig nyomasztotta, semmivé foszlik.

A medál hatszög alakú, vastag, tenyérnyi méretű, amelyet sötétvörös, kovácsoltvas keret fog össze. Szélei enyhén csorbulnak, mintha évszázadok óta viselné a csaták és műhelyek nyomait. A medál közepén egy mélyen bevésett törpe rúnakör látható, amely egy stabilizáló, izzó, lüktető kohószívet formáz. A rúnák nem csak úgy bele vannak vésve: finom aranyvonalak futnak bennük, amelyek időközönként lassan pulzálnak, mintha lélegeznének. Anyaga mithril és feketevas ötvözete, hideg tapintású. Belseje mintha olvasztott fém dermedt volna meg benne – fényes, sima, de mélyen belül vöröses izzás vibrál. A láncszemek vastagok, és mindegyiken apró, alig látható rúnák futnak végig.

A medál rúnái... ismerősnek tűnnek számára, az az érzés fogja el, hogy ő bizony fogalma sincs honnan, de már látta ezeket a jeleket.

hmmm... érdekes... – simítja végig az ujjait a rúnakörön. A fényük erősödik egy pillanatra, és gyenge rezgéssel reagálnak az érintésre. Az egyik kifejezetten ismerős számára, figyelmét most csak arra szegezi. Lassan egyre csak egy szó kering előtte.

TÛ... MU.. N... TŰMUN... megnyílni... előlépni... kivetülés... – cikáznak a gondolatok a fejében. A meggyőződés teljes biztonsággal épül fel a fejében. 

Rendben egy jel megvan, szerintem meg tudom fejteni az összeset... – tekintetét most másik jelre szegezi. 

Talán... ez...  ami még igencsak ismerős... erről a DURIN jut eszembe... micsoda??? jut eszembe? – rökönyödik meg saját magán, nem emlékszik hogy valaha ilyennel foglalkoztott volna a földi életébe, mégis ismeri azt az ősi nyelvet. 

DURIN... ez valami nyitás... átjáró... nem, nem... kapu, kifejezetten kapu a jelentése. Fuuu, de jó vagyok – büszkélkedik magán.

Folytassuk...

ez meg...

– NARŰL – csúszik ki a száján, örömében. Közben a fejében, egy emlékkép jelenik meg, ahol hozzá hasonló törpék elviselhetetlen hőségben ütik a vasat. A jel is vörösen felizzik, mint egy izzó parázs.

NARŰL... ez meg valami tűzszív... belső láng... kovács-szív... – figyelmét semmi sem zavarhatja meg. Már meg sem lepődve, hogy szavára a medál mintha lélegezne, reagált.

Rendben három jel erről az oldalról megvan, és nagyon úgy tűnik hogy itt már csak egy jel van ami ide tartozik... – gondolatait most csak arra a jelre szegezi, de valahogy sehogy nem jut eszébe mi lehet az.

KAZŰR... KAZHŰN... KAZDOR... KAZRIM...

Nem... nem jó...

KAZGŰL... KAZDŰR... KAZMIR...

Nem, nem és nem... biztos nem ezek.

KAZ... KAZÄ... KAZÄD... Ezaz!... Igen!... – jut eszébe végül ez a rúna is.

De öröme gyorsan alább fagy, és testét hirtelen ismét a fagyasztó hideg árasztja el. A fény a testében erőssen vibrálni kezd, újra megjelenik a szó elötte, csak most sokkal erősebben.

UNDEAD...

Zavaró hangokat kezd el hallani.

– Itt vagyunk... – Eljöttünk érted... – Magunkal rántunk a sötétbe... – mondják a hangok kánonba sejtelmes erőteljes suttógással.

A jelenség annyira élethű, hogy Narvi teljesen élőnek éli meg, és zavarodttoságában fel ugrik a székéből, de olyan erővel hogy az ülő alkalmatosság hatalmas erővel zuhan hátra és csapódik neki a falnak. A fegyveréhez kap és harci kiáltással az ajtó felé indul félelmetes lendület közepette.

– GYERTEK CSAK ANYASZOMORÍTÓ SÖPREDÉKEK!!!... – kiáltja.

– MI van... Mi van... Nem én voltam... Mondtam, hogy Ethan volt... – riad fel álmából Shako. 

Narvi megtorpan. Shako érthetetlenűl áll a látvány elött ami elé tárul.

– Te meg mi a faszt csinálsz?  – kérdezi illedelmesen Shako, mármint amit egy ilyen helyzetben ki tud hozni magából.

– Ééén? – fordítja lassan a fejét Shako felé a törpe, felébredve a tudat, hogy nincs egyedül a szobában. – Én, semmit. Csak halottam valamit. – próbálja menteni a kellemetlen helyzetet.

– Áhhh, szóval minden zajra ütni fogunk? – vonja kérdőre Narvit.

Narvi érzi hogy szorul a torka körül a hurok, muszáj lesz valami elfogadhatóbb magyarázattal szolgálnia.

– Megéreztem élőholtak jelenlétét a közelben! – vág vissza határozottan, de miközben kimondja érzi, hogy lehet kicsit ez hihetetlenül hangzik. Pedig ő most már teljes bizonyossággal tudja, hogy az egész látomás valódi volt.

– Mi csináltál?... – Megérezted?... – kérdezi csodálkozva. – Na... és... Hányan vannak? – megy bele végül a fura játékba Shako.

Narvi érzi, hogy Shako nem hisz neki, csak gúnyolódik vele. 

– Rendben, nem kell hinni nekem, akkor kinyitom az ajtót és meglátjuk kinek van igaza.

– Ja... – Nem fontos... – vágja rá gyorsan, nyugodtságot színlelve. Tekintete a földön lévő ládára téved és így folytatja miközben kiugrik az ágyból. – Inkább nézzük meg mi van a ládában. – és hihetetlen gyorsasággal már a ládánál is terem.

Narvi még egy pillantást vet az ajtóra, majd megindul Shako felé.

– Hagyd azt békén, az nem a miénk! – förmed rá a békára.

– Bárkié is volt már nem kell neki, valószínűleg már felfalták az élőholtjaid –vágja vissza ismét az őt megillető gunnyal.

Narvi egy mély levegőt vesz.

Türtőztesd magad Narvi... – nyugtatja magát. 

Nem rossz szándékú ő, csak még keresi az útját. Hiába ilyen pimasz valamiért mégis engedékeny vagyok vele szemben, talán nem is ő idegesít, hanem saját magam. Azt hiszem most megfogadom magamnak, hogy bármi áron is, de tisztességes embert faragok ebből a békából, vagy tisztességes békát faragok ebből az emberből? 

Narvi lehunyta a szemét. A gondolat, amit az imént megfogalmazott magában, nem akarta elengedni. Nem rossz szándékú ő... fogadalmat teszek... 

Ahogy a szó – fogadalom – megjelent a fejében, valami megmozdult a mellkasában. Először csak egy halk, alig érzékelhető lüktetés volt, mint amikor a parázs alatt újraéled a tűz. Aztán a rezgés erősödött, mélyült, és a bordái mögött egy ismerős, mégis félelmetes melegség gyűlt össze.

A Forgeheart Amulett rúnái lassan felizzottak a nyakán. Nem erősen, nem látványosan – csak annyira, hogy érezze: figyelnek.

A levegő megnehezedett körülötte. Mintha valaki – vagy valami – várná a folytatást.

Narvi nagyot nyelt.

Bármi áron is… tisztességes embert faragok ebből a békából. A gondolat tisztán, határozottan csendült a fejében.

A mellkasában a fény hirtelen fellobbant. A melegség végigfutott a karjain, a gerincén, egészen a tarkójáig. A bőre alatt apró, aranyló szikrák pattantak, mintha a teste kovácsüllő lenne, amelyen most ütötték rá a pecsétet. Narvi érezte, ahogy valami láthatatlan erő köré fonódik – nem szorította, nem bántotta, de ott volt. Egy új súly. Egy új felelősség. Egy új erő.

És egy halk, mély hang – nem kívülről, hanem belülről – így szólt:

„Elfogadva!”

A fény lassan elhalványult. A melegség visszahúzódott. De a pecsét ott maradt. Narvi lassan kinyitotta a szemét. Shako továbbra is a ládával bajlódott semmit sem érzékelve a történtekből, hogy a paladin most egy olyan fogadalmat tett, amelyért az istenek is figyelni fognak. Narvi érezte, ezeknek a szavaknak súlya van. Ha sikerrel jár, erősebb lesz. Ha kudarcot vall… az fájni fog. De valamiért mégis elmosolyodott.

Ez a kihívás így még érdekesebb lesz. Egyre jobban tetszik ez a test, bármi is legyen...