Atsa (Sas) Yanaba vagyok. A Diné (A Nép) tagja és éppen elhagyom népemet, hogy egy új életet kezdjek a Deimoson. Sosem gondoltam volna, hogy valamikor is ugyanúgy egy telepes leszek, mint annak idején a sápadtarcúak, akik elfoglalták a területeinket és rezervátumba kényszerítettek minket. De ez már a múlté. Most mindannyian egy új élet reményében keltünk útra, mert otthon már nem tudtunk megélni.

De ne szaladjunk ennyire előre történt néhány dolog közben. A családommal Új-Mexikóból jöttünk idáig, mert már képtelenek voltunk megélni a rezervátumban. A folyamatosan pusztuló környezet miatt egyre többen költöztek a városokba, míg a prérin egyre több bandita jelent meg. Apám, Atsidi (Kalapács) Yanaba, sheriffként ameddig tudta próbálta visszatartani őket és én is pár évig a segítségére voltam miután elvégeztem a rendőrképzőt Santa Fében és apám helyettesét lelőtték egy bandaharcban. Még most is emlékszem mennyire büszke voltam, amikor apám elmondta, hogy a vének tanácsa beleegyezett a kérésébe, hogy én legyek az új helyettese. De aztán láttam, hogy ez már nem az a népemet segítő tisztség, amit mindig is elképzeltem magamban, hanem egy utolsó segélykiáltás egy jobb élet reményében. 3 évig voltam a sheriff helyettes, de végül a vének úgy döntöttek, hogy elhagyjuk ősi lakóhelyünket és aki tud megpróbál felkerülni egy hajóra, ami a Deimosra megy. Hosszú volt az út Floridáig és mint ott kiderült, csak azoknak van esélye felkerülni egy hajóra, akik valamilyen módon segítenek az építésében vagy az ellátó személyzethez tartoznak. Mi szerencsések voltunk, mert apámat felvették, mint rendfenntartót, anyámat, Choolit (Hegy), pedig mint pszichológust. Így én is mehettem a húgommal, Sialea-leaval (Kis kék madár) együtt. Sajnos a többieknek nem sikerült bekerülni a kevés szerencsések közé, de legalább egy család felkerül majd egy hajóra, és a Diné is képviselve lesz új otthonunkban.

A hajók építése elég sokáig tartott, de mégis gyorsan telt az idő, mert mindenkinek sok munkája volt. Még nekünk fiataloknak is. Sok időnk nem is maradt ismerkedésre, de sokan nem is kerestük. Sialea-lea persze sok másik fiatalt megismert, de ő mindig is ilyen volt. Sokkal könnyebben tudott közeledni idegenekhez, mint én. Nagyon nagy optimizmussal és naivitással közeledett hozzájuk. Emiatt sokszor problémája is lett belőle, sokat veszekedett velem is, szüleinkkel is, de sose változott meg. Ő ilyen. Az építés közben egyszer mintha egy régi barátomat, Kylert (Kyler Reynolds) láttam volna, ami meglepett, mert hiába a barátom, de – és tudom, hogy ez furcsán fog hangzani – az egyik olyan banda főnökének a fia, akik végül elüldöztek minket a rezervátumból és érdekesnek találtam, hogy bárkit ilyen előélettel felengednének egy hajóra. De valahogy Kylert mindig bírtam és örülnék, ha ő is itt lenne és velünk tudna jönni.

Aztán elérkezett a nagy nap, amikor elindultunk volna és ekkor derült ki, hogy mindannyiunkat átvertek és a gazdagoknak csak arra kellettünk – ismét – hogy őket segítsük, de aztán ők nem akartak nekünk segíteni. Szerencsére valahogyan munkások egy kisebb csoportjának sikerült feljutni egy az egyik hajóra, fel is szálltak vele és mielőtt felszálltak, megígérték, hogy visszajönnek mindenkiért. Az gazdagok még ennyit sem mondtak, csak itt hagytak minket tönkretéve jópár lokális és globális rendszer, hogy még rosszabb legyen nekünk. A napok, hetek múltak, nem jött vissza értünk senki. Az emberek apránként elkezdtek elszéledni és keresni bármit, hogy meg tudjanak élni. A mi családunk jobban bírta, Navahó őseinknek hála és ez meg is hozta a jutalmát, mert egy napon valóban visszajött a hajó értünk, hogy elvigyen minket, ha nem is az Európára, de a Deimosra, ami valójában egy hatalmas űrállomás és körülbelül ennyit tudnak róla.

Most itt vagyunk a hajón. Lassan megérkezünk a Deimosra. Most is félelemmel vegyes izgalommal tekintek ki a kis ablakon, ahogy látom egyre közeledni és tudom, hogy az igazi kalandjaim csak most fognak kezdődni.